Betegen

Milyen volt ma a bölcsiben kincsem?- kérdezem a kisjányt, miközben a pelenkázó asztalon, húzom föl az overallját az induláshoz. –Jóó vót mama. –jön kisvártatva a válasz. Így aztán örömmel könyvelem, hogy a heti kétszeri bölcsődei nap bizony megéri, mert a gyerek jól érzi magát, folyton emlegeti a kedvenc gondozó nénit és a gyerekeket, és láthatóan elégedett ezzel a más típusú programmal. Befut egy másik anyuka, az öltözőbe kézen fogva vezeti be a kislányát a csoportok közös mosdójából. A kislány piros orrából két kis patak folydogál, a hangja is rekedtes, és elég bágyadt. Úgy érzem ez csak nekem tűnik föl kettőnk közül. Bevillan egy gyors gondolat: „ugye nem egy csoportba járnak?? Nem. Még soha nem láttam őket.” Aztán a lányom a nevén szólítja a kislányt. Félve kérdezem: te tudod a kislány nevét? A beteg kislány anyukájától jön a válasz: „Igen egy csoportba járnak.”

 Belül ordítok, zokogok. Legyen már vége, találják el végre. Érzem szakad rólam a víz, egy izzadság csepp a homlokomon félúton megáll, nem tudja jó-e most, ha tovább csorog. Oda kapok, letörlöm. Még mindig sír, de most már mélyen, fájdalmasan, könyörögve néz rám a kisírt riadt nagy barna szemeivel. Sokat fogyott, legyengült, de így is erősen ellen tart a szorításnak. Még mindig nem engedhetem el, azt mondják. Belül zokogok, de rendületlenül súgom a fülébe a Mély erdőt. Legyen már vége. Meg van a vénája. Negyedik próbálkozásra, a kézfején. Vele sírok.  Lassú cseppekkel töltenek meg három nagy fiolát. A kicsi fiam már nem sír, csak hőőőzik. Vége. Megölelhetem. A halántékán tincsekbe áll össze a könnytől ázott babahaj. Lágyan szorítom, mint ha most szültem volna. Összeolvadok vele. Mindegyik nővér tudja mit érzek. Ők is anyák.

Betegek vagyunk. Tüdőgyulladással.

Lisa 12 napig volt lázas, hol leverten, egész nap alvósan, hol jókedvűen, játszótérre vágyakozva. De nem mehettünk sehová, se miatta, se a tesója miatt. Lisa kezdte vírusos felsőlégúti megbetegedéssel vagy influenzával- szinte mindegy- amiből gyorsan én is kaptam egy nagy fröccsöt majd egy hétre rá a tesója is. Volt hogy mindannyian lázasan vártuk, hogy a nap végre véget érjen és jobban legyünk, de nem lettünk jobban. 5 nap után felmentő seregként jött az antibiotikum. Így a masszív lázat leváltotta a szolidnak mondható átlagos 38 és fél fok. De a harcedzett vírusok nem ijedtek meg a gyógyszertől. Minden este menetrendszerűen fél tízkor kezdték meg a támadást, csak hogy az éjszakák se legyen gondtalanok.

Én már csak rohamszerűen köhögtem, nem volt hangom, de határozottabban jobban éreztem magamat, amikor a Lisa láza még mindig magas volt. És a láz csak nem múlt, csak nem múlt.

„Mama ne szoríts le, mama ne szoríts. Mama, sííídogálok.” És visít, és rúgkapál, és menekülni akar, mert nem akarja, hogy a fecskendőt a fülébe tegye egy látszólag kedves, de tagadhatatlanul fehér köpenyes néni. Én nem tudok már szólni, mert hang nélkül zokogok. Fogom a fejét, mert a fülét mossák ki ketten. „Én már nem vagyok beteg mama. Nem akarom, nem akarom.”

A hetedik napja lázas, 2 napja antibiotikumot szedő gyereket a gyerekorvosunk úgy kezel, mint ha náthás lenne: „Jó, hát ha gondolja anyuka hozza be még hétvége előtt a gyerekek, de jövő hét elején kedd magasságában találkozzunk, jó!” Keddig még egyszer elmentünk ügyeletre és kétszer rendelési időben egy másik orvoshoz.

Pétek délután három. Mindkettő nyűgös. Simon is belázasodik. Abszolút nincs jól, nem eszik, kihányja a gyógyszert, ami a köhögését és a lázát csillapítja, de még a kincsnek számító anyatej is kijön belőle. Hívom a még rendelő gyerekorvot. Azt szeretném megtudni, hogyan jönne ki hozzánk egy orvos, mert nem szeretném megmozdítani őket.  A válasz leforráz: rendelési idő van négyig. Hozzam be őket most, vagy négytől hatig mehetek egy másik rendelőbe.  Kijönni nem tud most senki, mert már elment a kijáró orvos. Da ha otthoni vizsgálatot akarok, akkor hattól nyolcig várnom kell, addig ugyan is nincs semmilyen ellátás. Nyolckor hívhatom a gyerek ügyeletet. Olyan kilenc körül már ott is lesznek. Vagy vigyem kórházba, ha nagy a baj. Ez mind történik Budapesten 2012-ben gyerek ellátás címen.

11 napja volt a kisjány első lázas éjszakája. 6 napja szedi az antibiotikumot. Jobban van, sokkal jobban. Bringázni szeretne bukósisakkal és már egyre többet tesz olyat, amit tudja, hogy nem szabad. Ennek most kifejezetten örülök. Viszont még mindig irdatlanul köhög. Végre kapunk beutalót laborra és röntgenre. Mindkettőnek, mert a Simon sincs jó bőrben. Aznap éjjel a kisember mindent kihány a nagy köhögéstől.

Ok. Szóval vérvétel az A épület első emeletén, RTG a C épületben, de ahhoz még kell egy másik papír a B épületből. Vissza az A-ba, mert a gyerek játék babakocsija ott maradt a fogasnál. Le a C-be a röntgenre. RTg után várunk, mert az orvos a D-ben ultrahangoz. Ok, tudunk várunk. Az egyik RTG képhez kapunk csak kiértékelés, mert a doktor úrnak el kellett mennie. Úgyhogy a képet hozzuk majd vissza értékeltetni. Persze, visszahozom majd egyszer. Hol az E épület, ahol kiordíthatom magam egy gumiszobában?

 

„Anyuka félő, hogy a kisfiú kiszárad.  És az ő RTG képe is tüdőgyulladást mutat. Igaz én nem vagyok radiológus, de orvos hiányában most azt tudom mondani, hogy megírom a kórházi beutalót és innen tessék oda menni.”

Kattog az agyam, majd szét esik: „A Simon iszik, ez jó. Mit kell bevinni, mindent? Viszek mindent. Ruha, járték, orrszívó, WC papír, gyógyszerek, ki tudja mire számíthatok már. Simon iszik, ez jó.”

A kórházban 40 percig figyelik Simont mit csinál. Első alkalom, hogy azt érzem tényleg komolyan vesznek minket.
Simon iszik, ez jó.
Ott helyben a doki kéri adjuk be neki az antibiotikumot, amit ott végre felírnak. Beadom. Várunk. Nem hányja ki. Lekérik a labor leleteket, a hatodik kórházból. A doktornő azt mondja, jó hogy ezeket megcsináltattuk reggel, mert itt fél négytől- kórház!!!- nincs labor és egyébként ma meg nincs itt se radiológus, sajnos. A doktornő azt javasolj, hogy inkább menünk haza, hogyha ilyen jól iszik a gyerek, mert itt a kórházban sok a nagy beteg gyerek és félő valamit szövődményként összeszedne. Ha viszont nagy a gáz menjünk vissza azonnal.

Simon iszik, ez jó.

Simon iszik, ez jó. Nincs lázuk 2 napja és a kötőhártya gyulladás is gyógyul a szemükön. Lisa eszik, iszik mérsékelten. Simon is lassan újra kap valami szilárdat.

     

Ma a kisjányom azt mondta: „Mama, a doktor néni azt mondta soksokat igyak és akkor megyünk játszótérre. Jó mama?”- Maga elé húzza a poharát és lehúzza egy szuszra a rémes gyógyszeres vizet. Nem fintorog, büszkén engedi ki ujjai öleléséből az üveg poharát. A tekintete is azt kérdezi: ’Na akkor megyünk?’ Persze nem mehetünk, még vagy két hétig. Mert még két hét után is köhög és folyik az orra, de már nem annyit és nem úgy. Simon is köhög még, de hiszem, hogy az antibiotikummal, homeopátiával napról napra jobban lesz. Legyen így.

 Lisa oda ment az apjához is. Biztos ami biztos, nála is lecsekkolta ezt a játszótér kérdést: Papa, Spielplatz gehen........?

U.I. 6 hét volt mire mindketten teljesen meggyógyultak...