Egykedvűen kuporogva a rakás ruha alatt, azon gondolkodott
vajon, hogy hozhatta úgy az élet, hogy ennyi illatos holmi közé keveredjen? Nem
aggódott, mert mi’tagadás kényelmes volt a félhomályban, a tompa neszeket
hallgatva ücsörögni. Csak azért mégis hiányzott a megszokás, a mindennapi
rutin, így titkon remélte, hogy hamarosan nyílik az ajtó és végre
felnyalábolják és kiviszik, ki a fényre, mert, hogy a világot mindig legalább
egyhúszas’ magasságból, szabadon szemlélte. Senki nem mondta meg neki, hogy mit
szabad vagy mit nem, úgy élt bele a világba, ahogy csak kedve tartotta. Persze
esténként gondosan eltették pihenni, de tudta másnap reggel újra eljönnek érte,
és ismét ő lesz a kis kedvenc. Szerette ezt a jelzőt, lubickolt is benne vígan.
Mint egy primadonna, mindig pont annyira volt jelen, amennyire kellett; nem
volt se túl sok se túl kevés. De ha kellett lenyűgözte közönségét és tisztában
is volt azzal, hogy egyvalaki biztosan rajong érte, a gazdája.
