2014. július 24., csütörtök

Sanyika, a bronzlábú


Amikor gyerek voltam úgy ragaszkodtam az egyik kedvenc műanyag tányéromhoz, hogy amikor az eltört, elrejtettem a szekrény mögé, hogy nehogy kidobják a szüleim. Később is megmaradt ez a tárgymentő, gyűjtő szenvedélyem. Persze most ne azt az agyelmenős állapotot gondold, amikor a tejfölös poharakat méteres oszlopba rendezve tárolom a spájzban.
Egyszerűen vannak tárgyak, amiknek lelkük van és vannak olyanok, amikbe mi ’önthetünk bele lelket’ azzal, hogy kicsinosítjuk.
És kérem az utóbbi időben, szépen szaporodik otthon a négyzetméterre leosztható lelkek száma, hisz nálam még egy konyhai fellépő is bártan reménykedhet egy szebb jövőben.




Szeretném bemutatni nektek Sanyikát. 

Ne kérdezzétek miért hívjuk így, nem tudom megmondani….bár talán a válasz abban rejlik, hogy a mi kis családunk kommunikációjának magyar-német-angol tengelyén egyes dolgokat, szabályosan, másokat leegyszerűsítve használunk: a Sanyika egyszerűbben beazonítható, mint kimondani a FELLÉPŐ vagy TRITTHOCHER vagy épp a STEP STOOL- t.
Szóval a mi sanyink nagyon jó szolgálatot tesz nálunk. Elsősorban a gyerekek életét könnyíti meg: ha kell segít nekik elérni valamit, ha kell kettő az egyben; kisszék és asztalka és bunker váznak sem utolsó, de már autópálya hídpillérként is láttam funkcionálni. Biztonságos, masszív darab, bártan rábízhatom a gyerekeket.
Viszont az utóbbi időben többet tartózkodik a gardróbban - amit még mindig nem fejeztem be…- mint a lakás többi pontján. Elszólította a kötelesség: egy magas ablak ki-be csukogatásánál kell segítkeznie, napjában többször.
Egyik nap úgy megsajnáltam, ahogy ott a félhomályban ácsorgott, színes ceruzáktól összefirkálva, játszótéri koszos lábacskáktól összemaszatolva, hogy leguggoltam hozzá és jó alaposan megnézegettem magamnak. Akkortájt vettem egy szupi kis viaszpasztát, bronz színűt. Állat a cucc, mert irtó kevés kell belőle, és a színe úgy pulzál a felületen, hogy öröm nézni.
Így aztán másnap felvittem a műhelybe és nekiláttam kitatarozni.


A lábakat és a lépcsőfokokat bronz színűre festettem, a fellépő többi részét fehérre.
Fehérből a sima vizes bázisú festéket használtam. A bronzhoz pedig –mivel hirtelen ötlet által vezérelve kezdtem el kipofozni ezt a szegény fellépőt- a lássuk, miből élünk alapon; az otthon meglévő hobbis termékek közül választottam a Pentart viaszpasztáját.



Érdemes kipróbálni, mert akár a bronzot, ezüstöt vagy a Cameleon színeket, a barackot, lilát stb. veszed, a szín nagyon intenzív. Azon túl, hogy mint minden pasztával való munkától kicsit maszatos lesz a kezed, könnyű vele dolgozni és amilyen kicsi tégelyben van, annyira sokáig eltart ÉS természetes anyag, méhviasz adja az alapját! 


Első körben, fontos a maszkolás, hogy a festékek ne fogják össze egymást.


A maszkoló szalag egy mozdulattal leszedhető, miután a festék megszáradt. Nem hagy nyomot a ragasztás.


Vannak munkamozzanatok, amik egyszerűen vonzzák a gyerekeket. A viaszpasztás maszatolást látva a gyerekek egyszerűen közelharcot vívtak azért, hogy ki kenheti le a felső lapját. …aztán a bal első lábát…aztán a bal hátsó lábát…őszinte leszek, kevés dolgom volt a bronz színnel.


 
A végén, az immáron új ruhába öltöztetett fellépő kapott egy lakk réteget, így tartósabbá téve a festést. Másnap kicsit félve attól, hogy összekoszolom, alig mertem használni. Aztán bátorságot vettem magamon, csillogó lábak ide vagy oda: sanyit ismét a munka frontjába állítottam.  







Ha tetszett a mostani DIY projekt, nézd meg a korábbiakat is vagy ugorj fel a BorsaBox Facebook oldalára további ötletekért,






!


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...